Spenóttal, rántott csirkeszárnnyal és sajttal felszerelkezve várná egy lakatlan szigeten a világvégét Szabó Győző színművész, aki szerint a streetfood messze nem pörögte még ki magát, hiába a körülötte tapasztalható felhajtás. Meggyőződése szerint igazi eredményeket kizárólag csak minőséggel és egyediséggel lehet elérni.

A fáma szerint gasztroforradalom zajlik Magyarországon. Szerinted mennyire jár a streetfood kéz a kézben a minőséggel?

A streetfood lényegi eleme a minőség. Ezen kívül jellemző még rá a különlegesség és a sokszínűség – hogy ezerféle elgondolás képes érvényesülni. A streetfod mindig is jelen volt az étkezési kultúrában, csak éppen máshogy hívták. Jelenleg már nem a tartalom, hanem a megjelenítés, a tálalás frontján látni igazán sodró változásokat, ugyanis egyre többet adnak erre a terület szakemberei.

Hogy látod, ők inkább pionírok, vagy jóérzékű vállalkozók, akik a Lajtán innen alkalmazzák a Lajtán túli recepteket?

 Jómagam szörnyen innovatívnak érzem ezt a kört: számos új vagy újszerű, de a szokványostól mindenképp eltérő kezdeményezés bontogatja a szárnyait. Természetesen nem lehet túlművészkedni a dolgot: meg kell találni az egyensúlyt, hiszen a világ végéig kisérletezgethetsz, ha nem ízlik a főztöd...

 Az embernek tényleg az az érzése, hogy a lapcsánkának jóval több követője lenne a Facebook-on, mint mondjuk a marinírozott vombatnak...

 Így van, ez a műfaj sok szempontból megkívánja az egyszerűséget, a közérthetőséget. Ráadásul a legjobb ötletek sokszor valójában pofonegyszerűek. Itt az én példám: a steamboo-t gyakorlatilag a feledékenységemnek köszönhetem. Egyszerűen kiment a fejemből, hogy algaalapot vegyek egy saját készítésű szusivacsorához, és ez csak akkor derült ki, amikor már majdnem elkészültem. A meghívott barátaim viszont nem maradhattak hoppon, így sütőpapírba göngyöltem az eredetileg szusinak szánt kis csomagokat, majd egy bambuszedényben megpároltam őket. A végeredmény elég jól sikerült, úgyhogy tovább kellett vinni a kényszer szülte ötletet.

 A kreativitásban tehát a szerencsének is osztanak lapot, ez rendben van. De hogyan lesz vendéglátóhely egy jól sikerült vacsora apropóján?

 Esetemben az első vacsora vendégei kötötték az ebet a karóhoz, hogy márpedig ezzel valamit kezdeni kell. Így aztán nevet kerestem, és miután steamboo-ra kereszteltem a „találmányt”, elindult egy szerteágazó folyamat. Levédettem a nevet, a névhez tartozó domaint, és közben azon töprengtem, hogy hol lehet majd ezt enni.

 Miért pont a Belvárosi piacra esett a választás?

 Meglepődsz, ha erre is azt mondom: a véletlen műve? Gianni Annoni egyik bulijába voltam hivatalos az egykori Hold utcai piacra. Akkor éreztem meg először a hely egészen rendkívüli, közösségformáló erejét. És mivel épp bérlőt kerestek az egyik emeleti helyiségnek, hirtelen megtaláltam azt a helyet, amelyet a fejemben már elképzeltem.

 Ment minden, mint a karikacsapás?

 Azért nem egészen... Az újításoknak mindig meg kell küzdeniük azzal, hogy a totális ismeretlenségbe robbannak be. Ha bemész egy helyre, ahol az egyik pultnál rántott húst vehetsz, a másiknál meg valami batyus izét, amelyről még az életben nem hallottál, Te melyiket fogod választani?

 Egy jó gasztroforradalmártól az üzleti érzék sem állhat távol...

 Igen, ezért nem véletlenül dolgozunk jelenleg egy jól működő franchise-rendszer kiépítésén, és további bővítési terveink is vannak. Szükségünk van például egy olyan háttérkonyhai infrastruktúrára, amely leveszi az előkészítés terhének jelentős részét a bisztróban dolgozók válláról. A raktárat bővítenünk kell, az üzlethelyiséget pedig további olyan eszközökkel kell felszerelnünk, amelyek egyszerűsítik és megkönnyítik a munkát.

 Pont úgy beszélsz, mint egy igazi vendéglátós.

 Nem vagyok üzletember. Például az jellemző rám, hogy igyekszem mindent önerőből megoldani. Bár most épp azon fáradozom, hogyan lehetne pályázati pénzeket is becsatornázni az elképzelések megvalósításába. Egyértelműen gyarapítani szeretném a vállalkozást, amihez alapvető, hogy megerősítsük, kiszámíthatóbbá tegyük a Steamboo bevételtermelő képességét.

 Hogy látod, mennyire nyitott a magyar közönség?

 A helyzet összetett. Szerintem az csak egy komponens, hogy az emberek mennyire nyitottak. (Ha engem kérdezel, nem feltétlenül azok egyébként.) Nagyobb bajnak érzem azonban a kajakóma iránti elhivatottságot; márpedig ha belegondolsz, hány gőzölt batyut kéne felfalnod ahhoz, hogy odáig eljuss...

A streetfood sosem az önfeledt zabálásról szólt...

 Szerencsére nem, bár nem is szólhatna arról. Hiszen épp az az alapvetése, hogy akár séta közben, az utcán is meg tudd enni azt, amit megvettél. Egy fél disznót elég macerás volna, bár elismerem, hogy a mizólevesem is inkább statikus ételnek számít. Vagy épp Széll Tamás újraértelmezett gulyáslevese.

 Ha már őt szóba hoztad: mennyire vagytok versenytársai egymásnak? Nem csupán ti ketten, hanem a gasztroforradalom nevesített szereplői?

 Szó sincs ilyesmiről. A Belvárosi piac ugyanúgy működik, mint a színpad: akkor jó az előadás, ha minden szereplő tökéleteset nyújt, de legalábbis hozzáteszi a magáét. A piacra bejön az éhes, a színházba a kultúrára szomjas ember, és minőséget kap. Jó érzésekkel fog távozni, a negatív energiáknak itt nincs helye! Végeredményképp az érdekünk ugyanaz: minél több elégedett és visszajáró vendéget szeretnénk. És persze turistákat, akik odahaza majd elmesélik, milyen mennyeit ettek Budapest belvárosában. Na, megkóstolod a mizót?